Brigitte Kronauer: Susanna a kádban (történet)


Zsuzsanna és a vének/ Susannah and the Elders by Eoin de Leastar (1955)

Ez idő tájt a fivérem egyik barátja gyakran tartózkodott a lakásunkban. Feltételezhetően én vártam a legjobban, hogy megérkezzen délután, hogy láthassam a művészetét, ahogy hátracsapja a haját, és hogy a karóráját nézhessem. Miután távozott, akkor is csak erre tudtam gondolni. Senki más, akit csak ismertem, nem csinálta ezt olyan rutinnal, mint ő.

Annyira fiatal voltam, hogy azt kívántam, bárcsak idős nő lennék már.

Egy ittlétet vártam, örökké tartó és változatlan létállapotként, amiben az ember egy kék padon ül, egy csíkos macskával az ölében, könyvet olvas, nagyot, vörös és arany színű szalaggal, amilyen a templomok oltárain fekszik, ahol minden egyes lapozás egy jelentőségteljes aktus. És azután újból a vad, bizalmassá lett madarakkal beszélne.

Ebben az évszakban már korán ment le a Nap. Sokszor észre sem vettük, hogy alkonyodik, ám az egyik este felfigyeltünk rá, hogy a sötét szoba ablakából jól át lehet látni a szemközti lakásokba. Egy ablak az összes többinél jobban érdekelt minket, habár, ha világos is volt odabent, az elhúzott függöny sohasem engedett bepillantani.

»A professzornő megint fürdik« – mondta a fivérem barátja. »Most egy egész óra hosszáig világos lesz.« Tájékozott volt, hisz a nő felette lakott. »A teljes neve Professzor Doktor Susanne Kröpf asszony« – mondta. »Ahogy hallottam, még van egy további doktori címe is. Valami filozófusnő.« Hogyan? Filozófusnő?

»Egy teljesen elméleti ember« – jegyezte meg róla az anyám kritikusan. Nem értettem, mire gondol, az apámnak is mondta ezt.

Aki elsőnek fedezte fel, hogy a professzornő a fürdőkádban fekszik, az volt aznap a győztes. Győztes felettünk és a professzornő felett is, e fölött a hosszú, vékony nő felett. Égimeszelő, konttyal a kicsi fején, félelmetesen csillogó szemüvegben. Professzornő, aki szerette a meleg vizet. A fivérem barátja, akiről – csakhogy behízelegjem magam nála – állandóan azt állítottam, hogy ő jelezte elsőként a világos ablakot, elmesélte nekünk, amit a családjában megtudott róla. Állítólag egy ismert nő, mégis szürkében van mindig. De ez ne tévesszen meg senkit. A papírhalmokból, amiket rendszeresen kitesz a lakásából, látszik, hogy megőrül a divatlapokért. Mivel azonban szörnyen sokat kell kutatnia, hogy megszolgálja a hírnevét, hát kézenfekvő, hogy ezekkel a buta nőknek írt folyóiratokkal kárpótolja magát a fürdőkádban. Ajtók bezárva, függöny behúzva!

Még sokkal többet is mesélt a fivérem barátja a meztelen nőről, aki csak a csillogó szemüvegét hagyja magán, de én nem bírtam másra figyelni, egyedül a hangja csengésére. »Susanna a kádban!« – vihogta, és a fivérem vele vihogott, mintha tudna valamit. Semmit sem értettem ezekből a szavakból, amikor – teljes kábulatban a meleg alkonyattól, amiben, akár a beszédében, kellemesen lebegtem – a súgás-búgásától elragadtattam magam. Hiszen extra halkan beszéltünk az ablaknál, mert kémeknek éreztük magunkat. Valójában egy kicsit megsüketített a hangja, nem hallottam, amit mond, csak magát a hangját.

De ezt nem sajnáltam. Mit kellett volna megtudnom és titokban tartanom a professzornőről? Ehelyett felfedeztem egy eddig ismeretlen képességemet. Míg a két fiúval az ablaknál álltam, a barát mormoló hangjával körülöttem, bekúszott nálam ez a képesség, és én egyáltalán nem csodálkoztam rajta, mert annyira magától értetődően történt: Átláttam a függönyön. Rögtön tudtam, hogy erről egy szót sem szólhatok senkinek, nehogy kapásból elveszítsem az ajándékot.

A filozófusnő meztelen, hosszú testét olyannak láttam, mintha egy félig összehajtogatott mérőrúd lett volna, különösen a vízből kinyúló térdeinél, a kádban félig kinyújtva, félig guggolva, rózsásnak láttam most a vékony testet, enyhén megdagadva a felfelé gomolygó és körbeölelő illatfelhőtől, láttam a flakonokat és a kéken világító szappantartókat, a kád szélén felsorakoztatva. Hallottam a halk csobbanást, torokköszörülést, és ahogy lopva csettintett, ha a lapozásnál megmozdult, vagy ha a bepárásodott szemüveget egy kendőben tisztára törölte.

Az anyámon ritkán, de néhányszor mégiscsak megfigyelhettem, hogy hogyan fest egy felnőtt nő alsónemű nélkül. Ezek véletlenszerű alkalmak voltak, és aztán egyáltalán nem akartam őket. De most hasznomra vált, mert a tudásommal be tudtam mérni a speciális tulajdonságokat a nő testén, amely gyerektest volt a mintha csak szórakozottságból ősszé lett szőrzet alatt. Egy összecsavart kéztörlő volt a nyakában, és a karjait két oldalt feltámasztotta, közte a felütött divatlap, amelyben estélyi ruhákat, mosolygó nők csípőjén folydogáló olvadó fémeket nézegetett, pompás, fantasztikus jelenségek oldalról oldalra, nők, vékonnyá és naggyá válva, mint ő, de mégis teljesen, teljesen mások, ők is mind az imént szálltak ki a kádból. Az ember még megvizsgálta rajtuk az eszenciák frissességét és aromáját: rózsák, szegfűk és írisz, fűszerek, amelyek testük legtitkosabb hajlatáig terjednek.

Milyen csodálatosan érezte magát a professzornő ebben az egy óra fürdőzésben, ebben a parfümillatú párában, és a latyakos, hidegbeforduló, sötétőszi világban semmi sem lepleződött le ünnepének pompájából, egyedül a világos ablak! A fivérem barátja már elment, nem vettem észre. Hazatért a professzornő házába, abba a fürdőszobába, ami pontosan a nő alatt volt. Valójában ez a körülmény – és nem a fiú hangja – szédített meg most, noha a nőt én sohasem láttam. Mindig csak beszéltek róla. Ha találkoztam is vele, nem ismertem föl.

Évtizedekkel később hallottam őt a rádióban. Tényleg, hallottam a nevét. Ő maga beszélt, már töredezett hangon, nagyon idősen, az időskorról beszélt: Bátorságot, érzelmeket és kalandvágyat kívánnánk, gondolkodás nélkül, a végtelennel szemben – s csak meg kellene ragadnunk! Korábban könnyebben mozogtunk, és nem vittük túlzásba a lelkesedést, hogy ez megadatott nekünk. Csak a megszokott tétlenség miatt tesszük a lehetetlent a lehetséges elé, és azt hisszük, ez volna a régvolt ifjúság, amire vágyunk. Ezen a felcserélésen és feledékenységen nyugszik az időskor lelki fájdalma.

Ám akkoriban, gyerekkoromban, az ablaknál, legszívesebben professzornő szerettem volna lenni, aki mindennap, amikor esténként alkonyodni kezd, a kádjában a divatlapokat a bennük lévő összes szépséggel titokzatos, filozofikusnak nevezett tevékenységgel felszívja. Senki sem zavarhatott bennünket. Senki nem figyelt. Így úszott el locsogva az örökkévalóba az idő.

Fordította: Gubicskó Ágnes

Forrás: Brigitte Kronauer: Die Kleider der Frauen. Geschichten. Philipp Reclam jun. Stuttgart 2008


Hozzászólások lezárva.